A tegnap éjszaka még sem volt olyan jó a hely ahol parkoltam. Megtankoltam a hajót. A kanna csöve viszont szétesett és a drága gárolaj egy része elfolyt. Nem tudom mennyi, de biztos sok. Minden cseppje aranyat ér! Szóval elmentem a kikötőig, ahol reméltem nem lesz nagy a hajó forgalom. Éjfél után hunytam le a szemem. Hajnali ötre arra ébredtem hogy hánykolódik a hajó. De isszonyatosan. Minden, minden összeborult. Eltartott egy darabig, míg csillapodott az ingás.
Reggel hiába kerestem a hidas embert, akinek nyitnia kellett volna a hidat, nem találtam. Pedig idő volt a nyitásra. Gondolom megzavarta az idő átállítás. Vagy másfél óra múlva előkerült és kinyitotta nekem a hidat. Irány a zsilip. Sehol senki. Nyomom a sárga gombot, semmi. Hiába tébláboltam, kerestem a zsilipes embert, nem jutottam a nyomára. Nincs mit tenni be kell mennem a kikötőbe a kikötő mesterhez, aki kapitány és érdeklődnöm kell. Persze ott is van egy híd, ami utamat állta. Gyalog mentem. Gyorsan kiokosodtam. Javítják a zsilipet, két három hét mire újra működik. Így maradtam éjszakára. Kifizettem a kikötő díjat és beparkoltam.
Kicsit el ment az idő gondoltam, de bele fér még, hogy vissza kerekezzek a kocsiért. 60km. Igaz álmos voltam az éjszakai kevés alvás miatt. Neki indultam. Ez első huszas simán lement. De éreztem, hogy a popsikám nem szereti.
Belgium nagyon szép. Itt csinosak a lányok. Legalább is a holland kontraszt nagy. Itt nem látni hosszú szőke hajú pirospozsgás arcú cipófejű lányokat. A lányok jól öltözöttek, tiszta tekintetűek. A pasik meg olyanok, amilyenek.
Szóval tekertem. Folyamatosan felfelé. Minden irányban emelkedőre mentem. Ez abból is látszott, hogy a sok patak, ami az út mentén csordogált mind szembe folyt velem. Aztán túl voltam az út felénél. Innen már nem volt vissza út, csak előre. Ahogy hollandiába értem elkezdett iszonyatosan fújni a szél. Persze szemben. Kezdett elegem lenni a biciklizésből. Fáradt voltam, éhes és mivel nem hoztam magammal a keztyűmet a kezem is rohadtul fázott. Egyszer csak megválltás egy Aldi került elibém. Bementem és vettem négy tábla csokit. A kedvencemet, amit nagyon szeretek. Azt majszolgattam út közben.
Az utolsó 20km. Nagyon kínnal szőtt volt. Láttam én, hogy a többiek nagyon nyomják. Persze, verseny bringával, meg elektromos biciklivel. És persze nem is ötven kilóméterről jöttek. Valahogy nem szeretem a biciklistákat. Sok ismim dicsekedett vele, hogy bicikli versenyző. Naponta lenyom 100km-t edzés gyanánt. Ja! Egy Olasz kampanyóló bringával, aminek penge éles szingó gumiai vannak. Az egész bringa titán ötvözet. Max 5kg az egész. Hozzá áramvonalas sisak, testhez álló top ruha. Ez neki edzés? Arnold Schvarceneges sem húsz dekás súlyokat emelgetve lett olyan amilyen! Nekem meg van egy sima női bringám, aminek félig le van eresztve a gumija. A formája, meg egyenesen egy ergonomiai zsákutca. Én nagykabátban, sálban sapkában nyomom. Na ez edzés!!!
A lényeg, hogy megérkeztem a kocsihoz. Fájt mindenem. Majdnem belepusztultam. Ahogy bölcs tanító mesterem mondta, "ha úgy érzed fél lábbal már a sírban vagy, mindig vigyázz, hogy a lábadból legyen kettő"
Hozzá kell tennem már az is átlagon felüli, mivel nem minden embernek van meg a két lába! Ha jól emlékszem 1.86 az átlag :-) Na ennyit a statisztikai adatokról! Persze volt ez a Csörcsil nevű fickó, aki azt mondta "csak azt a statisztikát hiszem el, amit Én csinálok"
Vissza kocsikáztam Antwerpenbe. Nehezen találtam nem fizetős parkolót. Éjfélre értem vissza a hajóhoz. Bele zuhantam az ágyba!
